Hardverfejlesztőként a fizikai viág közelsége az, ami igazán izgalmas számomra

Hogyan lesz egy villanyszerelői álmokat dédelgető, vajdasági kisfiúból hardverfejlesztő és a Green Fox Academy tanára? Veréb Szabolcs, a TOTORO csapat mentora elmesélte nekem kalandjait - határon innen és túl.

Csantavéren született, a délszláv háború kellős közepén. Szerencsére kisgyerekkorát mégsem ez határozta meg, sokkal inkább a barangolások a tanyavilágban, és az ezermester édesapa által “szállított” izgalmas szerelnivalók. Legyen az szivattyú vagy családi ház, bármit megépítettek. “Apukám gépészként dolgozott egy csokigyárban, és amikor hazajött a munkából, nekifogott a második műszaknak, azaz elkezdett megszerelni mindent, ami körülötte volt. De nem ám amolyan Mekk mesterként, hanem valóban mindenhez értett.” - mesél Szabolcs. “Elég volt egyszer meglátni, hogy az elosztó szekrényben csinálgat valamit, máris eldöntöttem, hogy én villanyszerelő leszek. Mágikus dolognak éreztem. A tanulás jól ment, már óvodás koromban megtanultam olvasni, jöttek a szavalóversenyek, és minden egyéb. A reál tárgyakból kifejezetten jó voltam, de az iskola nem volt olyan hatással rám, mint az, amikor például apu elvesztette az állását, és földműveléssel, állattenyésztéssel kezdett foglalkozni. Mert akkor lett traktorunk, és egy csomó más gép is bekerült a képbe, amiket szerelhettünk naphosszat. És flexeltem, köszörültem, a műszaki, gépészeti dolgok tették ki az életem jó részét. Kész a lecke? Persze. Akkor gyere dolgozni fiam. A mindennapjaim jórészt így teltek, na meg rosszalkodással:)” - mondja Szabolcs. “Harmadikos voltam, amikor Szerbiában újra fellángolt a háborúskodás, bombázók repkedtek felettünk, ami persze mindenkit rettegéssel töltött el, de számomra meghatározó élmény volt látni ezeket a hatalmas gépeket is.”

Szabolcs szülei úgy látták, hogy a tanulás háttérbe szorul az ujjából szinte mindent könnyedén kirázó kisfiuknak, így középiskolának egy nehezebb terepet választottak: a szegedi piarista gimnáziumba íratták. “Egy jó nehéz gimnázium, messze a családi tűzhelytől, és Szerbiától, ahol nem látták a jövőmet. Ez volt a szüleim fejében. Abban biztosak voltak, hogy többre vagyok érdemes, mint hogy szakmunkás legyek egy vajdasági kis faluban” - emlékszik vissza Szabolcs, aki ahogy mondja, az új iskola hatására lenyugodott, megkomolyodott. “A piaristáknál már azért letörték a szarvaimat, ott tényleg el kellett kezdeni tanulni, nem ment minden magától. Ennek ellenére rendre jöttek az OKTV-k, mindenhova beneveztek. A kémia és a fizika nagy kedvenc volt, szerettem ezeket a témákat. És ebben az időben vált nyilvánvalóvá, hogy szeretek magyarázni, másoknak segíteni a tanulásban. Szívesen jöttek hozzám a többiek a kérdéseikkel, és én nem sajnáltam tőlük az időt. Különleges érzékem volt ahhoz, hogy kitaláljam, másnak mi az, ami problémát okoz, mi az, ami nem világos. Direkt figyeltem is arra, hogy ezt a tudást fejlesszem magamban. Arra is rájöttem, hogy miközben magyarázok, remekül át tudom strukturálni a tudásomat, ami számomra is nagyon hasznos. Így még nagyobb volt a motiváció, hogy másokat tanítsak. A végén már fizikaórákat is tartottam a tanár helyett.” - mondja Szabolcs.

“Fogalmam se volt, mit csinál egy villamosmérnök”

Ekkor már kapisgálta, hogy valószínűleg nem villanyszerelő lesz, ha nagy lesz, azt azonban nem tudta, hogy merre tovább. Szabolcsot az első szerelem hozta Budapestre: a lány ugyanis itt, a fővárosban lakott. “Évek óta erősítőket építettem az otthoni műhelyemben, találtam kapcsolási rajzokat, és kísérleteztem. Minden kidobott elektronikai eszközt próbáltam újrahasznosítani. Kondenzátort, transzformátort, elektroncsöveket berheltem ki belőlük, amikből audió eszközöket építettem, szerettem a kütyüket, az elektronikát. Arról akkor még fogalmam sem volt, hogy mivel foglalkozik valójában egy villamosmérnök, de ez nem számított, ezt a szakot jelöltem meg, mondván: biztos jó lesz.” - meséli Szabolcs.

“Egy rakás zseni járt a villamosmérnök szakra, akik mind kenték-vágták a matekot, az elméletet. Az, hogy itt már aztán nagyon sok nálam okosabb embert találtam, alaposan át is rendezte a személyiségemet. Ugyanakkor sokat segített a hardveres, kütyüzős múltam, az, hogy én sokkal szorosabb kapcsolatban voltam a valósággal. Ahogy a gyakorlat került előtérbe, a koleszban egyre többen jöttek hozzám, hogy magyarázzam el a házit, segítsek megoldani a feladatokat.” A tanítás tehát újra felbukkant Szabolcs életében, az is megfordult a fejében, hogy az egyetemen is oktasson, de az egész “lepapírozása” túl bonyolultnak tűnt, más irányba indult el.

“Végre lehet tanítani!”

“A BSc képzés alatt ismerkedtem meg Lágler Gergellyel, a BME Formula Racing Team villanyautós csapatának egykori kapitányával, akivel jó barátságba keveredtünk. Neki kezdtem el dolgozni az Xtalin nevű cégében, ahol a feladat az, ami mindig is a leginkább vonzott: a kütyük tervezése.” - mondja Szabolcs, aki gyakorló hardverfejlesztőként szinte azonnal belebotlott a Green Fox hardveres képzésébe is. “Nem volt kérdés, hogy belevágjak-e a mentori munkába, hiszen a sok “maszek” korrepetálás, kávé melletti házifeladatozás után itt végre igazán lehet tanítani!” - teszi hozzá.

“Egzakt tanítási tapasztalatom eddig ugyan nem volt, de a visszajelzések nagyon pozitívak. Örülök, hogy ezt a szakmát taníthatom, mert ez egy igazán jó szakma. Sokan nem is tudják, hogy mi folyik egy áramkörben, pedig azért annyira nem bonyolult. A probléma ott van, hogy a tudományokat ma nem oktatják jól, részben az oktatók fásultsága, részben a diákok érdektelensége miatt. Pedig lehetne mindezt jobban is tanítani, és akkor a gyerekek nem veszítenék el a kapcsolatukat a valósággal. És akkor rájöhetnének, hogy nem valami titokzatos mágia a fizika vagy a műszaki tudományok.” - mondja Szabolcs. “A tudomány nem egy öltönyös, hú, de nagy dolog. A legfontosabb a játékosság, a kíváncsiság, a megoldások próbálgatása, a kísérletezés. És az, hogy ne rugaszkodjunk el a mindennapokban tapasztalt jelenségektől. Fontos az, hogy az elmélet a helyén legyen. De biflázással ezt nem lehet elérni. A Green Foxban is úgy oktatok, hogy először tapasztalunk, a gyakorlatban nézünk rá dolgokra, próbálkozunk, sokszor el is bukunk, aztán megpróbáljuk megérteni, hogy mi van egy-egy jelenség mögött. Ez a folyamat visz előre minket.”

“Aktívan belemegyünk a valóságba”

Mivel Magyarországon nemigen működik még a Green Foxéhoz hasonló, gyors, intenzív hardverfejlesztői képzés, érdemes belekukkantani kicsit a hallgatók mindennapjaiba: “A képzés első heteiben megtanultunk alap szinten C-ben programozni, és ezzel párhuzamosan már egy fejlesztői panelen is túlvagyunk. Egy egyszerű kis mikrovezérlőt programoztunk, melynek segítségével csináltunk már hőmérőt, LED-es villogókat, de egy bonyolultabb szabályzási kört is készítettünk. Megtanultuk, hogyan lehet megmérni egy ventillátor fordulatszámát, illetve már azt is tudjuk, hogyan lehet azt szabályozni. De persze itt nem állunk meg. A fapados dolgoktól haladunk az érintőképernyők, kijelzők, SD kártyák, a netes vezérlés világába. Egyszóval összekötjük a szoftveres világot a hardveressel.” - meséli Szabolcs, aki azt is elmondta, hogy a csapatában a lehető legkülönbözőbb hátterű hallgatók tanulnak, nem alapfeltétel, hogy a kezdetekkor bárki is műszaki múlttal rendelkezzen. “Akinek ez megvan, annak azért izgalmas a képzés eleje, mert hihetetlen jól tudja strukturálni a tudását. Akinek meg nincs, azok is remekül ráéreztek az ízére annak, hogy milyen jó a hardverezés. De akadnak olyan diákjaim is, akik nehezebben vették fel a fonalat. Rajtuk viszont azt látom, hogy annyira szeretnék ezt csinálni, hogy rengeteg energiát pakolnak bele nap mint nap, küzdenek érte, hogy haladjanak. Végülis azért vagyunk itt, hogy kontrolláltan kövessük el a hibákat, és azokból tanuljunk. És ez sikerül is, már most látszik, hogy nagyon sokat tanult a csapat.” Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a támogató hardveres cégek is látják bennük a fantáziát.